Percze Ferenc festészeti kiállítása

Kategória: Hirek

perceA táj szerelmese címmel Percze Ferenc, Pro Urbe díjjal kitüntetett, nyugalmazott kémia tanár munkáiból nyílt kiállítás a művelődési ház Karancsi Sándor-termében, december 4-én csütörtökön.

A tárlat december 19-ig látogatható, hétköznapokon 17–19 óra között.

Alább az est házigazdája, Bajna György újságíró beszédét közöljük:

Percze Ferenc igazgyöngyei

A tökéletes elérésére törekvés az ember jellemzője. Talán ezért nem teremtették kifogástalannak, hogy el ne lustuljon. Az igényes, ennek köszönhetően próbálgatja a lehetetlent, feszeget olyan határokat, amikre csak az képes, akinek lelke mellett a szelleme is munkálkodik, pontosabban a szelleme is munkára fogott. Ez a munka: az alkotás. Az alkotás vágya pedig ledönt minden korlátot, új csapásokat nyit addig járhatatlannak hitt területeken is. A halhatatlan szellem apró mécsei így jelenhetnek meg a legsötétebb zugokban, öröm és erőt adón, bizakodást és hitet sugározva, hirdetve mindannak a nagyszerűségét, amivel ez a végeredményben törékeny lény megáldatott.

 

Percze Ferenc tanárom volt. Ennek köszönhetően fontoskodhatok most itt, mint e kiállítás házigazdája. Megtisztelő számomra. Öröm ugyanis egy alkimistát bemutatni, akit életében az arany előállítása foglalkoztatott. Ezt az aranyat magába feledkezett tanári munkája során sokszor előállította, növendékeiben. Emellett harminc éves korától rajzolgatott, festegetett is. Nem sikerült megszállottan tennie, csak néha vethette le vállalt gönceit, amik a vegytan oktatását jelentették, holott tudta, olyan titkok rejlenek lelkében, amelyek képzőművésznek is alkalmassá tennék. Azt aligha sejtette magáról, ebben – sokszor akár idegesítő – szerénysége is ludas, hogy olyan ő, mint az a játékos, akinek nincs annyi szüksége a gyakorlásra, mint társainak, mégis ő szerzi csapatának a pontokat, de kagyló is, homokszemből igazgyöngyöt varázsoló. A kagyló talán kínnal, Percze Ferenc Istentől kapott tehetséggel.

Gyakran el-elnéztem egyik másik alkotását. Talán biztattam is néha. Valószínű, hatástalanul maradt nógatásomnak nem én, hanem egy elsősorban ízig-vérig tanárember elkötelezettsége volt az oka, aki az ihlet jöttekor is fontosabbnak tartotta – akár iskolán kívül is – továbblépésre segíteni tanulóit, mintsem valami ürüggyel kimentenie magát, hogy rajzolni, festeni tudhasson. Amikor nem oktatott, nem terelte el más a figyelmét, akkor születhettek azok a munkák, amiket lelke munkált, s amelyekből harmincegyet most szemre és szívre vételezhetünk. Üzenet valamennyi. Az egzakt tudományok kedvelőjének pontos üzenetei egy létező, de finom szűrőn, majd lelki lakmuszon átengedett világról. Egy, a líraiság fényével derengőről, ami itt van körülöttünk, csak nem mindig szakítunk időt, bár néhány pillanatra megállni az értelmetlen loholás közben, s megmerítkezni e szépség kristálytiszta vizében. Hogy erőt, biztatást nyerjünk általa, hogy jelzéseket foghassunk föl az alkotótól arra vonatkozóan, miért is volt számára fontos épp ez a részlet egy több száz négyzetkilométeres területből, hogy miért és mire is figyelmeztethet egy göcsöktől terhelt, mégis gyönyörűséges fa, hogy mit jelent az álom megtestesülése: egy tájrészlet hű, esetleg csak ábrándozott megörökítésével.

 De erről szólni már nem az én dolgom. Átadom e tisztet Balázs József festőművésznek, én pedig visszavonulok műélvező hallgatóvá, a ma joggal ünnepelt Percze Ferencnek továbbra is fejet hajtó hívévé.